Amikor először elkezdtem ovis ágyneműben gondolkodni, valahogy nem tudtam megmaradni annál, hogy legyen egy takaró és hozzá egy párna.
Persze lehetett volna szép anyagot választani, összeillő huzatot készíteni, és kész. De aki ismer engem és a Smile Designt, valószínűleg sejti, hogy nálam ez ritkán áll meg ennyinél. 
Mert én ilyenkor mindig megpróbálok egy kicsit átülni a másik oldalra.
Ha én lennék három-négy éves, én mit szeretnék?
És egészen biztosan nem azt mondanám, hogy szeretnék egy praktikusan összehajtható, ízléses óvodai ágyneműt.
Én azt mondanám, hogy a macis kell. Vagy a tacsis. És az enyémnek levél alakú takarója legyen.
Valahol innen indult a SzundiSzett.
A takaró nem egyszerű téglalap lett, hanem egy hatalmas levél. Steppelt erezettel, kis szárral, puha formával, amin nemcsak aludni lehet, hanem délután otthon leteríteni a földre, ráfeküdni egy mesekönyvvel, plüssökkel teázni vagy csak bekuckózni.
Mellé pedig nem hagyományos párnát szerettem volna.
Hanem valakit.
Egy nyuszit, macit, cicát, Tacsit, pandát vagy éppen rókát, akit a gyerek maga mellé húzhat. Akinek ott van az arca, amikor lefekszik. Akit meg lehet ölelni, és aki egy kicsit játék is, nem csak párna.
Mert egy hároméves gyerek egészen másképp nézi ezeket a dolgokat, mint mi.
Mi azt látjuk: ágynemű.
Ő azt látja: „ez az enyém.”
És az óvodakezdés környékén ennek szerintem különösen nagy jelentősége van. Egy új csoportszoba, új felnőttek, új gyerekek, új ágy és rengeteg új szabály között jó érzés lehet, ha van valami ismerős, amit anya otthonról becsomagolt.
A szakmai ajánlások is kiemelik, hogy az otthonról hozott kedves tárgy – például egy kispárna vagy alvóka – kapcsolatot teremthet az otthon és az óvoda között, és különösen az alvás idején lehet fontos.
De én azt szerettem volna, hogy a SzundiSzett ennél is több legyen.
Hogy ne csak megnyugtasson, hanem öröm legyen elővenni.
Hogy amikor az óvodában egymás mellé kerülnek a kis ágyak, egy gyerek büszkén tudja: az ott az én Tacsikám. Az enyém a cicás. Én a macival alszom.
És igen, anyaként pontosan értem azt az apró örömöt is, amikor tudjuk, hogy a gyerekünknek van valami különleges. Nem azért, mert mindennek drágábbnak vagy feltűnőbbnek kell lennie másokénál. Hanem mert jó érzés olyan dolgot választani neki, amit nem látunk minden második polcon.
Én is ilyen dolgokat szerettem Bodzának választani, és ma is ebből indulok ki, amikor tervezek: olyat készítenék-e, amit én is örömmel adnék a saját gyerekemnek?
Ha igen, akkor érdemes továbbmenni.
A SzundiSzett ráadásul idővel kinőtte az óvodát is.
Ahogy készítettem őket, egyre inkább azt láttam bennük, hogy otthon ugyanúgy helyük van. Egy levéltakaró pillanatok alatt lehet egy délutáni kuckó alapja. Lehet rajta mesét olvasni, pihenni egy őszi séta után, feküdni a földön és játszani, vagy este összebújni rajta anyával.
És talán ezért motoszkálnak már most bennem a következő változatok is.
Mert milyen lenne, ha az évszakok egy kicsit beköltöznének a gyerek kuckójába is?
Télen egy piros-fehér cukorkacsíkos takaró és egy fenyőpárna. Hóember, Mikulás, téli minták. Egy decemberi reggel, amikor még pizsamában várjuk, vajon járt-e már a Mikulás. A téli szünet lassú reggelei, amikor nem kell rohanni sehova, és lehet még egy mesét elolvasni az ágyban.
Tavasszal pedig talán egy óriási répa alakú takaró, mellé egy nyuszival.
Pont úgy, ahogy a Velemkének is megvan a maga kis kuckója.
Mert szerintem egy gyerek számára az évszakok nem dátumok a naptárban. Az ősz a gesztenye a zsebben. A tél a Mikulás várása. A tavasz az első virágok és a nyuszik. A karácsony pedig nem december 24-e, hanem hetekig tartó várakozás.
És milyen jó, ha azok a tárgyak, amelyek körülveszik őket, egy kicsit segítenek megélni ezt.
Talán ez a SzundiSzett lényege is.
Nem szeretnék egyszerűen ágyneműt varrni.
Szeretnék egy kis helyet készíteni a gyerekkorban, ahová jó odabújni.
Legyen az egy óvodai kiságy délben, egy gyerekszoba padlója délután vagy anya mellett az ágy egy hosszú téli reggelen.
Mert felnőttként valószínűleg senki nem fog emlékezni arra, milyen szálsűrűségű volt a gyerekkori ágyneműje.
Arra viszont talán igen, hogy volt egy hatalmas levéltakarója.
És egy Tacsi, akit mindig magához húzott alváskor. 
https://egyedigyerekruhak.hu/agynemu-szettek
Smile Design – Mosolyt varrok a gyerekkorba. Minden öltés egy emlék kezdete.
